Mi lenne velünk nélkületek…?

…drága állatok? Mindegy, hogy milyen formában, de mindenki érintkezik velük, s nem csak a boltban vagy az asztalán szembesül a néhai élőLÉNYekkel. Aki élőben összetalálkozik eggyel (az igazival), beleszeret. Legtöbbször ez a képlet.

Persze több válfaja van az állattartásnak, lehet hobbiból vagy haszonállatként tartani őket. Most nem a vérengzős oldalról közelítem meg a dolgot (a félreértések elkerülése miatt bevallom, hogy húsimádó vagyok, s ugyanúgy tisztelem és szeretem éltükben a tápláléknak szánt állatokat is), hanem az általunk választott kicsi vagy nagyobbacska kedvencek felől. Mit tehet az ember, amikor még a legérzéketlenebbeket is megérinti a karácsony szelleme, s mi mindannyian még jobban kimutatjuk szeretetünket, és még inkább adunk magunkból az erre vágyóknak.

Számomra a kutyák társak, hűséges házőrzők, az udvar királyai. A bosszankodások eltörpülnek amellett, hogy mindig felvidítanak. Mindig! Elcsépelt, hogy „önmagadért szeretnek”, s hogy „nem nézik se ruhád, se házad”, de tényleg így van. A háziállatok – ha megbecsülöd őket – szeretnek, egy életen át kísérik lépteidet. Falusi lányként cseperedtem, így nem ismeretlen számomra sem a reggeli kakaskukorékolás, sem a sertéshízlalás, legabszurdabb helyeken tojáskeresgélés, vagy éppen a kecskefejés. Ámde minden ilyen felfedező- vagy cselekvő utamra a kutyusok szegődtek elsőnek útitársul, vagy mancsukat adták lenyomatkészítéshez (megtörtént eset). Ennyi és még több kitűnő emlék birtokában, jelenlegi állapotom szerint panellakóként egyik leghőbb vágyam: családi ház kutyával. Azt hiszem, teljességgel érthető.

Vannak olyan ismerőseim, akik hobbiállatból versenyállatokat, így hasznot hozó tenyészmacskákat vagy éppen -kutyákat tartanak, rájuk költik el nem kevés idejüket és pénzüket. Természetesen megbecsülésben reménykedve teszik mindezt, cím- és díjelnyerés formájában vagy a nemes utódok eladásából pénzszerzésben bizakodva. Ez több, mint hobbi, ez kemény munka, szenvedéllyel, szeretettel és törődéssel. Mindenképpen tiszteletre méltó. Aki volt egyszer életében egy nemzetközi kutya, macska, stb. kiállításon, valamiféle vágtán, lóversenyen, az tudja jól, miről beszélek. Sok csodaszép állat, tökéletes bundával, kinézettel. Bár tudom, hogy vannak, többek között én is, akik az egyedit (mifelénk úgy hívják ezt, keveréket) keresik, azon túl is, hogy tudjuk, hogy minden lélek, így állat is egyedi. A nevelésünk hatására formálódnak, így nagy felelősséggel is jár az állattartás, ezt mindig szem előtt kell tartani, s a kívánt állat szükségleteit összhangba kell hozni nemcsak az elvárásainkkal, de a lehetőségeinkkel és képességeinkkel is. Csak ennek birtokában lehetünk felelős gazdik!

Mindegy hát, hogy szőrös, pikkelyes vagy tollas csodáról van-e szó, idővel a mindennapjaink fontos részévé válnak, s a gondoskodásunkért és figyelmünkért cserébe barátunkká, védelmezőnkké válnak, sőt mi több: a családunk részévé. Ez egyértelmű! Nálatok hogy van ez? Készültök valamivel a kedvenceiteknek? Nekik is jut ajándék, figyelem?